A halogatás nagymestere vagyok. Folyton várok valamire vagy valakire. Az alkalmas pillanatra, a másnap reggelre, az estére, lelkiállapotra, beleegyezésre, piros hóra, ingyom-bingyomra. Régen meg voltam róla győződve, hogy én tudok dönteni! De be kellett látnom, hogy ez nem igaz.

Egyrészt túl sokszor válaszolom azt, hogy nekem mindegy, így is jó lesz, meg úgy is, másrészt 100 esetből 99-szer nem döntök azonnal, hanem ilyen-olyan információ- és egyéb hiány miatt még megrágom a dolgot. egyszer, kétszer, ötvenszer. Ezt meg sehogy se nevezhetjük döntési képességnek. Hát ez van. Ez vagyok.

Így voltam az írással is. Az alap problémán kívül, ami az „én nem írok elég jól” volt, ott sorakozott még a „Mikor?” és „Hogyan kezdjem el?” „Kinek írjak?” „Érdekel valakit ez egyáltalán?” „Nem akarom, hogy belém kössenek” „Hogyan fogom kezelni a támadásokat?” és hasonló, a halogatást nagyban elősegítő dolgok. (Még jó, hogy vannak az embernek barátai...)

Aztán egy íráskurzus után (Bihari Viki, Content School), ahol ismét kiderült, hogy mégsem olyan rossz a helyzet, megint leültem a gép elé, és megint nem írtam semmit. Ez már nem is tudom, mikor volt.

Megnéztem, februárban.

Ha meg kellene magyaráznom, hogy mi tartott eddig, akkor a fentieken kívül egyetlen – de lényeges – akadályt tudnék mondani, ez pedig a „Miről?”

Mert ugye azon felül, hogy folyton történnek és történtek az emberrel mindenféle dolgok, mégiscsak kell egy központi téma, amiről el lehet majd nevezni a blogot, meg ugye amivel definiálhatom magamat, ami egyszerre megkülönböztet és elfogadtat, megismertet és érdeklődést kelt.

Mert oké, hogy mondjuk szombaton megsütöttem életem legjobb palacsintáját, de arról max lövök egy képet az Instára, aztán kész. 15 perc hírnév.

Ma viszont tényleg egyértelművé vált. Nem magamnak köszönhetem, hanem egy ismeretlennek, aki pszichológus, és írt egy cikket arról, hogy a függőség bántalmazás. Punktum. Akkor is, ha mindenki iszik. Akkor is, ha csak egy-két sört, akkor is, ha csak otthon csinálja, akkor is, ha mások szerint ez belefér.

Úgyhogy ez lesz a központi téma. Mert életem első 22 évét nagyban meghatározta az alkohol és a szűnni nem akaró, verbális bántalmazás. Mert nem múlt el teljesen, hiába költöztem el otthonról. Mert a többiek ott maradtak (mostanra már csak az anyukám), és ők is mind megérdemlik, hogy ne kelljen takargatni az igazságot.

És a legfontosabb: ma rájöttem, hogy kutyakötelességem írni, mert sokan vagyunk ebben a helyzetben, és azt szeretném, ha tudnátok, hogy én bele tudok lépni a cipőtökbe. Én nem fogom azt mondani, hogy ugyan már, hiszen jó ember, mindenkinek mennyit segít... Én nem fogom azt mondani, hogy ne keseregj, lányom, inkább főzz neki egy finom vacsorát, majd akkor nem fog kiabálni. Én nem fogom azt mondani, hogy ne panaszkodj, lehetne rosszabb is, látod mi van a Rózsiéknál, a Juciéknál meg a többieknél. Én nem fogom azt mondani, hogy te vagy a rossz, mert miért mondasz rá ilyet, hiszen tőle kaptad az életet, ezt a szép házat, a gyerekedet...

Persze nem csak erről fogok írni, lesz más is. Vicceseket nem tudok írni, azt ne kérjétek, bár nem kizárt, hogy egyszer csak megjön az is.

Szóval itt jön az én cipőm... Ez vagyok én, erről tudok, erről kell írnom.

Fotó: Cecil Vedemil /everypixel.com/