Az 1. rész folytatása.

- Az, hogy annyira maximalista. Hogy mindenkinek, de tényleg mindenkinek az égvilágon meg akar száz százalékig felelni. Olyanoknak is, akik szarnak a fejére. Akik megbántják, kinevetik, nyíltan vagy a háta mögött. Akikről beszéltem korábban.

- Neked is?

- A mindenkiben mindenki benne van, a tökismeretlen huszonkettedik szomszéd is, aki nehogy beszóljon, hogy ki van írva, hogy vendégparkoló. ????? Nincs különbség a normális és köcsög kliensek, a postás vagy a szarospista között.

- Azt mondtad, hogy veled más volt a kapcsolata.

- Én is azt hittem, de ahogy másnap kiderült, mégsem. Vagy mégis, én már nem tudom baszki.

- Mi lett a beszélgetés vége?

- Az, hogy megkért, hogy ne haragudjak, nem akart rosszat, ő nem tudott volna engem soha megbántani. Én is bocsánatot kértem, bár végülis fogalmam sincs, hogy miért, hacsak nem azért, mert azt egyáltalán nem akartam, hogy sírjon, vagy hogy ennyire a szívére vegye. Nagyon fontos volt, hogy kimondta, hogy lejjebb kellene adnia ebből a maximalizmusából, ő ezt nagyonis jól tudja.
Azt gondoltam, hogy ha mást nem, már ennyit megért, mert tényleg, nem is tudod elképzelni, hogy milyen durva kényszere ez. Folyamatosan megfelelni, mindig, mindenkinek, mindenáron, önmagát teljesen elnyomva. Mindezt még kiegészíti egy elég súlyos tisztaság- és rendmánia. Én nem ismerem az érzést, csak hallottam róla...
Például amikor először az új házban voltam, és beléptem, visszatessékelt a lábtörlőre, mint egy ovist, mert a cipőm orra lelógott róla 5 centit!! Kaptam házipapucsot a benti közlekedéshez, de az emeletre menet azt is le kellett vennem. De végülis nem foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy ő ilyen. Örültem, hogy elkészült a ház, az üzlet, és hogy boldog.

- Szóval végül megbeszéltétek a dolgot?

- Én abszolút úgy éreztem, hogy igen. Addig nem is mondtam el otthon, hogy mi volt. Csak a telefon után. Örültem, hogy meg tudtuk beszélni. Hogy nem hagytam, hogy ez a kibeszéletlen eset nyomot hagyjon a kapcsolatunkon. Tudod, Sam, én ezek után csak álarcban tudtam volna oda menni.

- Akkor miben segíthetek tulajdonképpen?

- Hát ez az! Másnap kaptam tőle egy üzenetet, felolvasom, figyelj, ettől lehidalsz!

- Elég, ha elmondod a lényeget.

- Hát jó. Azzal kezdte, hogy mennyire hálás a sorsnak, hogy találkoztunk, és megismerhettük egymást. Hogy mindent köszön, és szeretettel gondol rám. Megbocsátottunk egymásnak. Viszont. Mivel ebben a félreértésben mindkettőnk érzékeny lelke megsérült (!), szerinte a vendég és szolgáltató közötti viszony ezek után nem tudna optimálisan működni. Pont. Azt is leírta, hogy ő úgy érzi, hogy ezután nem tudna nekem megfelelni! Meg hogy idővel biztos túl leszünk rajta mindketten. De egyébként SZERETETTEL ÖLEL, és puszil és kisangyal meg szívecskék. Mivan??? Még csak arra sem volt képes, hogy leírja kerek perec, hogy ne menjek többet! Hogy törli az időpontjaimat, slussz-passz.

- Szerinted ezt akarta üzenni?

- Miért, szerinted mit?! Hogy nyugodtan menjek oda továbbra is, sőt, foglaljam el mindhárom parkolóhelyet, sározzam össze a lábtörlőt, ragasszak rágót a szék alá, és vágjak ötpercenként valami oltári parasztságot a képébe?! Mert amúgy úgy nézem, hogy ilyenek kellenek neki...

- Válaszoltál neki?

- Persze, és nem is akármit. Illetve azon lepődtem meg a legjobban, hogy milyen rohadt gyorsan bedaráltam a választ. Mert ugye általában minden szót ötvenszer megrágok, de most nem kellett.

- Mit írtál neki? Nem kell felolvasnod, csak mondd el a lényeget.

- Pedig szívesen felolvasnám, mert szerintem hibátlan lett. Lényegretörő, tárgyilagos, őszinte, közben teret hagyva a válasznak, a bennem maradt kérdéseknek.

- Csak a lényeget mondd el kérlek.

- Oké, már úgyis unom én is. Na. Először is kikértem magamnak, hogy engem hibáztat.

- Miért hibáztatna téged?

- Hát mert azt írta, hogy nekem nem lehet megfelelni!! Mi vagyok én, ki vagyok én?! A Nílus királynője?! Talán összesen kétszer említettem meg, hogy valami nem tetszett a munkájában, de ezek apró dolgok voltak, és normálisan szóltam miattuk. Szinte szégyelltem magam, hogy úgymond reklamálok. De mindig kifejeztem – és talán amúgy is egyértelmű volt-, hogy miattam nem kell semmi extra készülődés, stressz vagy bármi. Mindig elmondtam, hogy elégedett vagyok.

- Folytasd...

- Megírtam neki, hogy mekkora csalódás lett most ő számomra. Hogy azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot, mint két felnőtt ember. De úgy tűnik, hogy az őszinteség és az a szándékom, hogy továbbra is megmaradjon a jó kapcsolatunk, célt tévesztett. Megírtam neki, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ha ezeket két ember megbeszéli, és fel tudja oldani, az csak építi őket és a viszonyukat, nem rombolja. Megkértem, hogy ne hálálkodjon, ne köszöngessen, mert ez ebben a formában hazugság. És hogy nem értem, hogy engem miért rúgott ki ilyen , inkorrekt módon, miközben olyanok, akiknek tényleg nem tud megfelelni, mert folyamatosan megalázzák, vígan látogatják továbbra is.

- Válaszolt?

- Természetesen nem.

- Miért mondod, hogy természetesen?

- Tudod, volt még egy nagyon fontos dolog, amit leírtam neki.

- Mit?

- Hogy nem veszek részt abban a játszmában, hogy engem olyan helyzetbe hoz, amiben ő lehet az áldozat. Tőlem maradhat ebben a szerepben, de nem az én rovásomra! Ez sértő is lehetne, de mindenképp felháborító! Én nem kívántam elnyomó lenni, de ugye ha ez nincs, áldozat sem lehet senki. És azt is tudom, hogy a játszmának akkor van vége, amikor az egyik fél kilép belőle.

- És szerinted ez neki leesett?

- Nem tudom, illetve biztos vagyok benne, hogy igen, megcáfolt volna, ha hülyeségeket írok. Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen semmi igazságtalan vagy bántó válaszomban, még így sem. Legsötétebb pillanataimban persze arról fantáziálok, hogy odamegyek, és festékpisztollyal ráfújom a garázskapura vagy ablakra, hogy p...a. De akkor megint ő lenne az áldozat, sírdogálhatna a többi vendégnek, és ezt a szívességet nem teszem meg neki! Majd kiharcolja mástól.

- Akkor?

- Semmi. Tudod, azt hiszem – és ez sem maradt ki az utolsó üzenetemből-, hogy akkor is jogomban állt volna mindezt jelezni, ha csak egy sima vendég vagyok. Neki viszont nem állt jogában így kitenni engem.

- Akkor? Van ügy vagy nincs ügy?

- Ne mosolyogj, nem vagy vicces. Persze, hogy nincs ügy! Csak benéztem hozzád, hogy ne unatkozz. Inkább adj egy duplacsokisóriásmuffint, vanílifagyival. És köszi.

Az ajtón ez áll: Sam Borowski, magánnyomozó.

- Mióta jártál hozzá? – kérdezte Sam. Ismerjük egymást régebbről, tegeződünk.

- Már másfél éve, de lehet, hogy több. Két- háromhetente.

- Hogyan zajlottak ezek a találkozások?

- Hetekkel, sőt, hónapokkal korábban megbeszéltünk időpontokat, mert nagyon zsúfolt volt a naptára. Sokáig a bérelt üzletébe kellett mennem, az utolsó két alkalommal már a saját házukban kialakított, új üzletbe. Maximum másfél óra elég volt egy-egy alkalomra, mindig bőven végeztünk. Mindig megkínált kávéval, meg hátramentem vele cigizni is, pedig tudod, hogy utálom a szagát.

- Milyen volt a kapcsolatotok?

- Nos, elég hamar megtaláltuk a közös hangot. Ő alapvetően közvetlen és barátságos mindenkivel, bármiről lehet vele beszélgetni. Tulajdonképpen már az első pár alkalom után komolyabb, személyesebb témák is szóba kerültek, és nem csak felületesen beszéltünk róluk.

- Például?

- Például család, gyerekkor, bántalmazás, testvérek. Szeretet, gyűlölet, konfliktusok, párkapcsolat, gyerekvállalás, napi problémák, terápia, betegségek, műtétek stb.

- Csak veled beszélgetett ezekről a dolgokról?

- Ó, nem, egyáltalán nem. Gyakorlatilag szinte mindenkivel. Viszont sokszor elmesélte, hogy más vendégei mennyire bunkón reagáltak. Sokszor elmondta, hogy mennyire megbántották, sőt, megalázták. Néha pityergett is.

- Te miről meséltél neki?

- Tulajdonképpen szinte bármiről. Szerettük kielemezni egymás sztorijait, és jó volt hallani a véleményét, a benyomásait, hogy szerinte mi miért történt, ki mit miért tett vagy nem tett. És egyáltalán, jó volt kiönteni a szívünket olyannak, aki megértett.

- Szerinted ő továbbadta, amiket Tőled hallott?

- Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor ő megkért, hogy valamit ne mondjak el senkinek, akkor én nem mondtam el. Ilyen vagyok. Tudod, van az a játék, amikor nem lehet megszólalni, amíg... na mindegy, ez most nem érdekes. Amikor más vendégeiről mesélt, olyanokról, akik bántották, mindig végighallgattam, és próbáltam lelket önteni belé. Egyrészt, hogy ne magát okolja, másrészt meg, ha annyira gáz volt a vendég, akkor simán megmondtam neki, hogy szabaduljon meg tőle. Volt például az a nő, aki...

- Ezekbe ne menjünk bele, nem tartoznak ide.

- De igen, ide tartoznak!! – fakadtam ki – Naná, hogy ide tartoznak, amikor ezek a nők, akik minden alkalommal megsértették valamivel, kihasználták és megbántották, még mindig járhatnak hozzá, engem meg kirúgott!!! Ráadásul azzal a szöveggel, amit félig én találtam ki, amikor nem bírt megszabadulni az egyik legnagyobb köcsög vendégétől, aki hét éve járt hozzá!! Hét éve, érted?! Azóta hallgatta a folyamatos sértéseket, például olyat, hogy házat csak az tud venni, aki nem becsületes munkával keres pénzt! Meg hogy ugye lesz engedélye az új üzletre is, ne legyen gond, ha kimennek a kollégái a nav-tól...

- Értem.

- Jó neked, mert én nem értem. Nem értem, hogy miért járhat oda az, akit megkínált az ebédjéből, és erre azt válaszolta neki, hogy inkább valami rendeset enne. Az is, aki azt javasolta neki, hogy kezeltesse magát, mert ráfér. Az is, aki rosszindulatú, hazug pletykákat terjesztett róla, aztán odavitt egy doboz epret a bűntudata enyhítésére. Az is, aki azt mondta neki - miután kiderült, hogy gondok vannak az egészségével, és nem biztos, hogy lehet gyereke -, hogy „te sem kaphatsz meg mindent”. Az is, aki önként felajánlotta, hogy elviszi egy fontos kezelésre, és előtte pár nappal lemondta, mert beteg lett a kutyája. Ezek egytől-egyig mind odajárnak még, érted?!

- Mi történt pontosan?

- Az utolsó alkalommal nagyon rosszul éreztem magam, miután eljöttem tőle.

- Mármint fizikailag?

- Nem, nem reszelte el az ujjamat, semmi ilyesmi. Lelkileg volt rossz. Szinte megalázó.

- Miért?

- Úgy éreztem, hogy kapkod, hogy meg akar tőlem mielőbb szabadulni. Mondta is, hogy ne haragudjak, nem akar siettetni, de mindjárt jön a következő vendég, és nehogy ne tudjon leparkolni.

- Nem volt már szabad hely?

- Dehogynem, három hely van a ház előtt, és még volt egy szabad! Ezt sem értettem, meg azt sem, hogy ha van még 15-20 perc a következő emberig, akkor hova ez a sürgetés? Soha ilyen még nem volt, gyakran előfordult, hogy még az ajtóban beszélgettünk, amikor kopogott az utánam jövő. Most meg... Mintha útban lettem volna neki is, meg annak az ismeretlennek is, akihez semmi közöm nem volt, de valami ismeretlen okból kurvára zavartam.

- Mit tettél ezután?

- Nem hagyott nyugodni a dolog, mert egyrészt, ahogy mondtam, ilyen még soha nem történt, másrészt meg úgy gondoltam, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy szólhatok, sőt, szólnom kell neki. A másik opció az volt, hogy keresek valaki mást, aztán lemondom az időpontjaimat, de ez semmire nem lett volna megoldás. És tényleg, én szerettem volna tudni, hogy mi volt a gond. Hogy történt-e vele valami, rossz napja volt-e, én mondtam-e valamit, amivel megbántottam stb.

- És mi derült ki?

- Amire gyanakodtam. Mivel már elég késő volt, üzenetet írtam neki. Nem sarkítottam, nem vádoltam, csak a tényeket és az érzéseimet soroltam, és kérdéseket tettem fel. Másnap este felhívott, elmondta, hogy ő milyen rosszul érezte magát egész nap amiatt, amiket írtam. Hogy ő percről percre végiggondolta az egészet, de nem emlékszik arra, hogy ennyire sürgetett volna, arra sem, hogy szinte kidobott. Hogy nem akart rosszat, soha nem tudna engem megbántani. Arra parázott rá totál, hogy az utánam jövő vendég keresztben szokott beállni, két helyet elfoglalva, és aggódott, hogy nem tud leparkolni.

- Azt mondtad, három hely van.

- Igen, de az ő kocsija is ott állt.

- Értem, folytasd.

- Szóval úgy nézett ki, hogy neki fel se tűnt, hogy ennyire stresszben volt, és így engem is belevitt, de ahogy gondoltam - és ezt végül ő maga mondta ki, és erősítette meg -, a fő probléma az volt, ami az egész életének egy fő jellemzője, ami miatt nem tudja elengedni magát, nem tud elengedni rossz vendégeket, meg ilyenek.

- Mégpedig?

folyt.köv.

Fotó? PublicDomainPictures

Mondtam, hogy legyen nyitva az ablak, mindenkinek jobb lesz. Imádom az ikeás cuccokat, de ez valahogy most nem igazán sikerült. Illetve attól függ, hogy mi volt a cél a tervezésénél, mert ha a karácsonyi őrületre, legádázabb pánikrohamokra és hisztikre akarták feltenni a koronát, akkor végülis ötcsillagos a termék. Amúgy meg csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy váááááááááá!!!!!

Nemrég olvastam, hogy ünnepekkor egyre elterjedtebb az, hogy az emberek saját magukat is megajándékozzák. Ezzel szemben viszont szinte senki nem ad ajándékot a főnökének vagy a szívből gyűlölt kollégájának. Mert ugye mi olyannal is lehetne őket meglepni, ami nem tűnik nyalizásnak, vagy tökéletesen kimunkált passzív-agresszív kedveskedésnek? Persze maradhatunk az utóbbinál is, az sem kevésbé nagy élvezet, de higgyétek el, ezt mindenképp megéri megvenni, és a megfelelő embereknek ízléses aranycsomagolásba rejtve, mosolyogva átnyújtani ezt a csodát, ami egyszerűen egy, a cukiság álcájába tökéletesen elbújtatott nettó szemétség. Kicseszés, aljasság, muhaha. Tréfi elbújhat. Nagyon mélyre.

Vállaljátok be, semmit nem fognak sejteni. Sőt, a legjobb az egészben az, hogy nyugodt lélekkel mehettek ünnepek után is dolgozni, mert simán le lehet tagadni, hogy ti tudtátok volna, hogy ez mekkora egy szívás!

Különösen szép lesz a kárörömötök, ha gyerek is van otthon, aki addig fog ugrabugrálni meg visítozni, amíg neki nem áll anyu vagy apu (végül mindketten, mert senki nem menekülhet) először cukormázat gyártani, azt kis fólia- vagy sütőpapírból készült zacskókba adagolni, azokra megfelelő méretű lyukat vágni; amikor elszakad, kifogy vagy beszárad, új zacsit csinálni, és meredten, vagy ahogy telik az idő, egyre durvább idegroncs állapotban várni, hogy a gyerek meghúzza az utolsó, kis díszítő vonalakat is, és eldöntse, hogy melyik nyomorult gumimaci vagy emendemsz kerüljön a tetőre és hova és minden.

Persze kicsit kevésbé lesz nagy az öröm, ha esetleg van otthon habzsák, de nem számít mert a móka valójában csak ezután, a ház összeállításánál kezdődik. Ez az a pont, ahol egyszer csak mindenkinek, aki él és mozog, és van két karja, kötelező bemennie a konyhába, és tartani valamelyik falat, amíg a legbátrabb versenyző odanyomja a cukorhabarcsot a falak élére, amiken egyetlenegy fog, kanyar, vagy bármilyen összekapcsolásra alkalmas elem sincs, ami segítene abban, hogy az egészet ne csak a Szentlélek és a már félig megszáradt máz tartsa össze.

Amikor nagy nehezen megvagyunk a négy fallal, és esetleg nem bontottuk le a teljes cuki-muki díszítést, nekiugorhatunk a tető felcuppantásának. Semmi, de semmi más nem fog segíteni ez esetben sem, csak a cukormáz és a türelem, ha egyáltalán... Viszont valami abszolút rejtélyes oknál fogva a tető lapjait sokkal vastagabb lapokból sütötték, mint a falakat. Amikor megfogtam, nem is értettem, hogy miért ilyen dögnehezek. Nem vagyok építész, de baszki. Akármennyit nyomsz rá, nem áll meg. Nem – áll – meg!!!

Mentőötletként tragikus hirtelenséggel begyújtottam a sütőt, merugye ott majd gyorsan megszárad és majd jól megköt a cukormáz, és talán nem hull darabjaira ez a köcsög ház. Egy darabig nem történt semmi, aztán amikor pár perc múlva benéztem a sütőajtón, azt láttam, hogy az egész elkezdett összerogyni! Kábé olyan volt, mintha az egész megszívta volna magát, a tető behajlott, az oldalfalak befelé dőltek. Beesik az eső. Mindenhol.

Ekkor szóltam. Mondtam, hogy nyisson ablakot, akinek kedves az élete, és feltakarítani sem szeretné a maradékot! @&#&@ä@&@@@@&&&@&

Kék, tupperes sótartókkal támasztottam alá a tetőt reggelig. Néggyel.

A poszt megtörtént esetet dolgoz fel, a képen a saját házikónk látható. A színes, lefolyt izék gumimacik voltak előző életükben. Volt, amelyik a sütőlapon végezte. Ártu és a rohamosztagos szerepe még nem tisztázott.

Nálunk a karácsonyi készülődés általában a disznóvágással kezdődik. Ilyenkor meghal a disznó, és kicsit vele halunk mi is. Ilyenkor már tudjuk, hogy ez a karácsony sem lesz más, mint amilyen az összes többi. Az összes többi karácsony, húsvét, ünnepnap, búcsú vagy bármilyen családi esemény.

Nemrég beszélgettem arról valakivel, hogy melyikünk hogyan tartja és várja a karácsonyt. Ő nem kerít neki különösebben nagy feneket, nincs semmi extra ünnepi menü, nagy készülődés, várakozás.
Volt néhány év, amikor én is arról panaszkodtam, hogy nincs karácsonyi hangulatom. Fám se volt, de nem is készültem előre semmivel. Nem díszítettem fel a lakást, nem keresgéltem sütirecepteket, és az ajándékokat is csak a legutolsó napokban vettem meg. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy magától nem pottyant az ölembe a hangulat. Nem tettem érte semmit, hogy így legyen.

Nem is akartam az ünnepre gondolni, amikor már megtehettem azt, hogy nem kellett otthon átvészelnem az egészet, csak egy részét. Gyorsan tudjuk le, aztán kész, én mentem.

Körülbelül 26 éves voltam, amikor először volt egy tényleg békés karácsonyunk. Menüvel, dekorációval, fával, családdal, közös ajándékbontogatással. Pedig a fater is ott volt, de akkor, először és utoljára, tudott viselkedni. Azóta sem értem, hogy ez hogy jött össze, de sajnos a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt.

Illetve van magyarázatom, az pedig a szokásos, hogy idegenek jelenlétében normális tud lenni. Ilyenkor leforrázva hallgatom/hallgatjuk azokat a mondatokat, hogy „Milyen jó fej!” „Milyen jó humora van!” stb. Ilyenkor felajánlom (felajánlanám), hogy este, amikor már hatott az alkohol, és nincs ott kívülálló, jöjjenek át, mert olyankor van az igazi műsor. Ami gyakorlatilag egy non-stop, 365 napos előadás, hétvégén és ünnepnapokon extrákkal.

A karácsony, húsvét meg a többi mindig különleges szerepet élvezett, és így különleges előkészítést igényelt. Ennek megfelelően a fater elkezdett keményebben piálni és balhézni már 23-án, hogy biztosak lehessünk benne, hogy az „ünnep” ezúttal sem lesz más, mint előtte éven. És hogy nehogy véletlenül legyen egy nyugodt percünk, amikor örülni tudunk bárminek.

Emlékszem, hogy minden éven készültünk egy kis műsorral. Tesómmal verseket tanultunk, énekeket, dalokat furulyán, szóval komplett kis karácsonyi előadás volt. Műsorfüzet, minden. De az előadásra egyszer sem került sor. Sohasem adtuk elő. Egyetlen egyszer sem.

Amikor kicsik voltunk, mindig jöttek a mamáék is. Délután pásztorjáték a templomban, addig „megjött a Jézuska”, aztán rohantunk haza, a papa meg próbált bennünket lassítani, de szegényem nem nagyon tudott.

Mindig megkaptuk azokat a játékokat, amiket szerettünk volna. Anyukám rejtélyes módon mindig tudta, hogy ki mit írt a reggelre már eltűnt levelében. Mindig gondosan eldugta az ajándékokat, amiket mi persze mindig felkutattunk. Most már szégyenlem magam miatta. Mindig rántott hal volt a vacsora, majonézzel, krumplival. Olyankor más íze volt a halnak.

Olyankorra már bőgtünk egyet a fater miatt. Ő nem jött vacsorázni, mert „megint csak valami íztelen szar jutott”, „ezt kinek sütötted, a kisfiadnak”, „egyétek meg, faszomnak kell”. Ha szerencsénk volt, lefeküdt. De általában nem volt.

Olyankor ő már bőven túl volt az ünnepi, emelt alkoholadagján, amit már előtte nap tesztelt, és addig itta, amíg volt. Általában több napra elegendő készlete volt. 27-én meg ugye már nyitnak a boltok. A kocsma meg sosem zár be.

Olyankor ő alsógatyában és trikóban ült a fa mellett. Ő így ünnepelt.

Mi napokkal előtte éreztük, hogy ő már keményen készülődik. De mégis, egy-egy alkalommal, amikor megcsillant valami nagyon halvány reménysugár, hogy ez most más lesz, belekapaszkodtunk. A jutalmunk: a szokásosnál is sátánibb kacaj.

Az elmúlt évek változása csak annyi, hogy a fent említett eseményen, ami akár mehetne szépen, nyugodtan is, piálás nélkül, már megkapjuk az arcunkba a durva előszelet. Hogy ne legyen kétség. A vége mindig ugyanaz, a tetőpont a kóstoló csomagolásakor jön el mindig, minden éven: „Anyád, az a vén kurva” „Menj vissza anyádhoz tikházára” „Te szerencsétlen, te hülye, te fogalmatlan, te nem csinálsz semmit, menj ki kapálni, az való neked, előbb le kéne tenni valamit az asztalra, aztán jártasd a pofádat”.

Egész nap számolni a pálinkákat. Délben bontatlan üveget kivinni. Az első literest ketten itták meg. De főleg a fater. Kísérőnek dobozos sör. A nyitófülek szétdobálva az udvaron, a cigicsikkek mellett. Majd anyád összeszedi, az a dolga. Arra való.

Szóval ha lehet normális karácsonyom, akkor meg fogom adni a módját, és hálás leszek érte. Idén nem tudom, hogy lesz, még nem beszéltük meg, de valahogy nálunk kéne tartani. Anyut is el kéne hozni estére, ne maradjon ott. Disznóölés után sem hagytuk ott. Az a durva, hogy ha arra gondolok, hogy fater meg egyedül lesz Szenteste, még sajnálom is. Szomorúnak látom. De a következő pillanatban felrémlenek a valódi mondatok „Jó lesz, ha már mind eltakarodtok innen!” Tiszta hülye vagyok.

A süti legyen illatos és édes. A fát ne 24-én kelljen valahonnan lopni, és aztán kínlódni vele, mert görbe meg csúnya meg formátlan. Ne kelljen a kezünket tördelni, hogy hányadik sör szisszen, és hogy mennyi fogyott a pálinkából. Ne kelljen szégyellni se örömöt, se bánatot. Szirupos, karácsonyi filmeket nézni. Dalokat énekelni, verseket mondani. Egymást megölelni. A ruhánkról a porcukrot lesöpörni.

Fotó: picjumbo.com

Van ez a videó az iskolai szekálásról. Hogy hogyan lehet leszerelni a kis köcsögöket, akik arra tették fel az életüket, hogy nap mint nap lealázzák a szerencsétleneket a suliban. Legalábbis azokat, akiket ők annak vélnek. Akik nem menők. Akik gázak, cikik, nem odaillők, akikbe ezen egyszerű, és így könnyen feldolgozható és elfogadható oknál fogva bármikor bele lehet rúgni. Csak úgy. És nem jár érte büntetés, sőt, elismerés és menőség jár érte.

Akinek esetleg kétségei vannak afelől, hogy mennyire igazságos a másikat baromságok miatt szekálni, annak két választása van:
1. Felemeli a hangját az igazságtalanság ellen, és a gáz társa mellé áll. Ez rohadt veszélyes, mert esetleg ezáltal önként beáll a gyengébbik oldalra, és ezután őt is meg fogják találni mindenféle szemétséggel.
2. Inkább menő akar lenni, és besorol köpködni. Ez az egyszerűbb, fájdalommentesebb. Más kérdés, hogy este attól még tükörbe kell néznie.

(Megjegyzés: az első verzió csak a gyerekfilmekben van, elég ritkán történik meg a valóságban is.)

Alsóban menő voltam. Én voltam az osztály vezetője, a legjobb tanuló. Mindenki figyelt a véleményemre, az osztálytársaim követtek, azt mondták, hogy szép vagyok és okos, én pedig lubickoltam a népszerűségben. Emlékszem, amikor az egyik kislány megkérdezte tőlem, hogy átadnám-e neki a „főnökséget”. Mivel nem mertem neki (sem) nemet mondani, rábólintottam, még le is kellett írnom egy kis papírra, hogy mostantól xy az osztály vezetője, aláírás, dátum.
Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy mérges legyen, azt akartam, hogy továbbra is népszerű legyek, és jó fej. Aztán amikor elviharzott a papírkájával, rájöttem, hogy ennyire olcsón nem szabadott volna adnom, úgyhogy közöltem vele, hogy ez csak a mai napra szól. Erre kiakadt, hogy ő úgy mondta, hogy örökre. Nem értettem, hogy miből gondolta, hogy csak így megkaphat valamit, amiért gyakorlatilag semmit sem tett, csak megkérdezte, hogy lehet-e.

Aztán felsőben minden megváltozott. Mintha álmomban átvittek volna a túlsó partra. Amikor felébredtem, már nem voltam menő. Ciki voltam. Vérciki. És én nem értettem, hogy mi történt. Én ugyanúgy tanultam tovább, de ez akkor már nem volt követendő példa, gáz volt. Aki menő volt, nem hajtott az ötösre, se a négyesre. Épp csak véletlenül kapott négyest, vagy ment át, mert ugye ő nem is tanult semmit. Aki menő volt, szekálta a másikat, mindegy, hogy miért. És a legtöbben követték, ha nem akartak ők is áldozatokká válni.
Négy évig próbáltam visszakerülni a hangadók közé. De legtöbbször inkább csak hallgattam, és behódoltam. Azt hittem, ha elismerem a fölényüket, majd visszafogadnak maguk közé. Jól nézel ki, jó a táskád, persze, igyál nyugodtan a dobozosomból, tudom, hogy szar a hajam, a tiéd sokkal jobb stb.

Csak éppen nem tudtam, hogy mit rontottam el, és nem is kérdeztem rá soha. Persze én is részt vettem hülyeségekben, bántottam meg másokat, ami miatt nagyon szégyellem magam, de főleg azért, mert azóta sem kértem tőlük bocsánatot.
Azt hittem, hogy ha részt veszek a taplóságokban, akkor majd tisztelni fognak, és mehetek vissza a régi helyemre. De a szívatások célpontja általában én voltam. Behúztam a nyakamat, amikor bántottak, hátha a bűntudatom (a nem ismert és ismert hibáim és tetteim miatt) majd meghatja őket. De nem. Elvették a királyságomat, és nem adták vissza.

Nem is vágytam már rá, hiányzott ugyan, de megelégedtem volna azzal is, ha egyszerűen csak békén hagynak. Hogy ne az legyen a legfőbb szórakozásuk, hogy engem beégessenek. „Beégett, beégett!” Most is lefagyok, ha ezt a szót hallom, bár ma már nem divat, már más a szleng.

Egyszer egy iskolai buli előtt leültek együtt a lányok, hogy ki mit vegyen fel. Kitalálták, hogy menjen mindenki szoknyában. Később az egyik lány félrehívott, és elmondta, hogy ez csak szívatás, senki nem fog szoknyában jönni, de ő nem akarja, hogy egyedül legyek a nyomorommal, úgyhogy ő szoknyát vesz. Hálás voltam neki, hogy szólt, de utáltam a szánalmát. Az is egyfajta fölény.
A szoknya azért kellett, mert akkor tudtak rajtam röhögni, hogy görbék a lábaim.  Nem tudom, ki hogy döntött volna a helyemben.

Egyébként azóta mindenki csak néz rám nagy szemekkel a görbe lábak hallatán. Én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy egyenesek.

Viszont azt tudom, hogy ezeket a bántásokat vittem magammal tovább a középiskolába és a munkahelyeimre is. Még mindig sokszor húzom be a nyakam, és próbálok láthatatlanná válni, mert azt hiszem, hogy mindenki engem néz, és már csak egy pillanat, és be fognak szólni.

Néha megkapom, hogy engem miért nem lehet húzni, csak szívatnak, csak vicc, ne vegyem már komolyan, nem kell megsértődni. Picit fejlődtem, egy hangyányit, de elég keményen küzdök, hogy tudjak replikázni, vagy egyáltalán nevetni a nemkomoly csípkelődéseken. Nekem ez kész horror.

Nyolcadikban a lányok vezetője, aki élen járt a szívatásomban négy éven keresztül, felajánlotta, hogy ha akarom, a maradék kis időben nem fognak már utálni, sőt, barátkoznak is velem. Nagylelkűségét anyukámnak köszönhettem, mert hogy ő annak ellenére, hogy tudott a szemétkedésekről, elvállalta, hogy megvarrja ennek a lánynak a ballagási ruháját. Szóval közölte velem a „vezető”, hogy mivel anyukám ilyen rendes, megkönyörül rajtam. Micsoda kegy... Igazából azt kellett volna mondanom neki, hogy tartsa meg a könyörületét, leszarom.

A gimiben volt egy pszicho-teszt osztályszinten, aminek a végén többek között az is kiderült, hogy van-e az osztályban olyan ember, akit a többség kedvel, és szívesen tölti vele az idejét. Két nevet soroltak fel, az egyik az enyém volt. Megdöbbentem. Azt hittem, hogy nem kedvelnek, hogy lesajnálnak, hogy kevésnek tartanak. Sokszor eszembe jut ez azóta is.

Szóval nem tudom, hogy tudtam volna-e hasznosítani ezt a videót, ha akkor látom valahol. Lehet, hogy segített volna, ha ki mertem volna mondani a szükséges mondatokat. De az is lehet, hogy nem számított volna semmit. Minden más úgy történt, ahogy fentebb leírtam.

Azt hitte, hogy megtudhatja tőlem a tutit. Elmesélte, hogy ledobták itt az Emlékmű és a Csótó között azzal a feladattal, hogy gyűjtsön be minden infót erről a szép, épp őszi városról és a lakóiról.

Főleg technikai dolgokra volt kíváncsi, úgy mint átlagéletkor, népsűrűség, szaporulat, csapadék, biogazdálkodás, globális felmelegedés. Mondtam, hogy velem rossz lóra tett, mert igaz, hogy nyitott szemmel járok, és sok minden érdekel, de semmilyen mélyebb, tudományos magyarázattal vagy tézissel nem szolgálhatok. Iratkozzon be a megyei könyvtárba, úgysem láttak még ufót a könyvtáros nénik. Sőt, akkor sincs semmi, ha lenyúlja könyveket, a büntetést maximum a Marsra tudják kiküldeni.

Csalódottnak tűnt, megsajnáltam. Mondtam, hogy mesélhetek neki arról, amit ismerek. Rám mutatott. Én Eszti. Te?

Mondtam, hogy az ember test és lélek. Hús, csont, bőr, haj, ezeket látod a szemeddel. A lelket nem látod, és ezért nagyon nehéz nekünk, embereknek. Nem tudhatod ránézésre, hogy mi van belül. És akkor sem biztos, hogy megtudod, ha megkérdezed. Sőt, lehet, hogy 10, 20 vagy 30 év után sem fogod megtudni teljesen. Mondtam, hogy ezért van az, hogy aki meg akarja könnyíteni a saját dolgát, az abból ítél, amit lát. És kész. Így egyszerűbb.

Megkérdezte, hogy azért ő megkérdezheti-e. Mosolyogtam. Mondtam neki, hogy az mindig nagyon jó érzés, ha valakit érdekel, hogy mi van itt belül.

Össze-vissza fogom mondani, úgyhogy nagyon kell koncentrálnod – figyelmeztettem. Nem aggódott.

Elfogadó vagyok, de kritikus. Minden szart meg tudok érteni, hogy ki mit miért csinál, vagy mit nem csinál. Ez annyira jól megy, hogy néha tökbaleknak érzem magam, de olyankor rá tudok tenni egy lapáttal, és úgy teszek, mintha ez nem számítana, mert nem én vagyok a fontos. Nem csinálok magamból áldozatot, mert azt viszont nem bírom elviselni. Talán mégiscsak jó, hogy kritikus vagyok, meg realista, amennyire kell.
Azonkívül aki velem kezd, kap egy nagy zsák érzelmet a hátára. Veszélyes. Kezelni például azt, hogy folyton azt érzem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy mindenki okosabb, ügyesebb, szebb, érdekesebb. Szóval időnként meg kell említenie, hogy többet érek 5 forintnál.
Ha valaki hülyének néz, azt meg tudnám ölni. Azt is, aki ok nélkül gyűlöl, ítélkezik, skatulyáz, engem vagy bárkit.
Nem értem azokat, akik nem akarnak az orruknál tovább látni. Kivenni a fejüket a homokból.
Szeretek olyanokkal lenni, akiktől tanulhatok valamit. Szeretek felnézni emberekre.
Szeretek egyensúlyban lenni, mindenáron ellenállni a kilengésnek, de ha megbillenek, akkor az általában nagyon súlyos és fárasztó, nem csak nekem, hanem annak is, akinek ilyenkor el kell viselnie. Én elfutnék magamtól, de nem tudok, ezt még nem találták ki.
A középiskolai osztályfőnököm azt mondta, hogy komoly vagyok. Nem nagyon tetszett. Szívesebben lennék vicces. Viszont többször mondták már, hogy pozitív vagyok. Ez jobban tetszik, ennél maradhatunk.

Láttam, hogy elfáradt, meg már jöttek is érte. Jó utat, gyere még felénk!

Fotó: David Olkarny, Unsplash

Nagyon hiányzol. 18 év után is. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy onnan lehet tudni, hogy elengedtünk, hogy már nem hiányzol. Nem tudom, el fog-e ez a pillanat valaha jönni, de lehet, hogy nem is akarom, hogy így legyen.

Én abból tudom, hogy mennyire szerettél és szerettünk, hogy még most is könnyes lesz a szemem, ha rád gondolok. És ilyen sokszor van. És azt is gondolom, hogy ha nem hiányoznál, ha nem gondolnánk rád annyit, attól te szomorú lennél. Azt hinnéd, hogy elfelejtettünk.

És azt nem lehet. Nem akarom, hogy szomorú legyél. Szerintem voltál eleget, amíg éltél. Még ha nem is mutattad. Nekünk, előttünk nem. Azt hiszem, mindig azt akartad, hogy vidámak legyünk. Biztos tudtad, hogy otthon ebből nekünk nem sok jutott, de nem mondtad, nem beszéltünk róla.

A rossz dolgokról nem beszéltünk, és amikor ott voltunk nálatok, meg is feledkeztünk mindenről. Imádtam a papánál meg a mamánál lenni. Imádtam a biciklid csomagtartóján ülni, fekete volt, az első sárvédő alján nagy, sötét gumidarab lebegett, mindig azt néztem, amikor toltál. Az öcsém a vázon ült, úgyhogy nekem mindig ki kellett hajolnom oldalra, hogy lássam az utat. A mama nem engedte, hogy felülj, félt, hogy elesünk, a boltba menet meredek volt a lejtő. A nadrágod alja kis fémcsipesszel volt összefogva, sose tudtam, hogy mi az, csak sokkal később jöttem rá. Általában narancssárga nadrág volt rajtad, és mindig hordtál kalapot vagy sapkát. Olyat, ami lapos volt, tányér alakú, és a közepén picike, egyenes „pom-pom” állt az égnek.

Folyton játszottunk. Naphosszat, nem mondtad soha, hogy nem érsz rá, vagy hogy nincs kedved. A rugós focival elvoltunk egész nap, pedig az egyik bábu hiányzott, a másiknak meg rossz volt a „lába”, de mi csak cserélgettük, nem számított. Gombfocinak hívtuk, pedig nem volt hozzá gomb, amikor elveszett a fémgolyó, bedobtuk az üveggolyót, volt fehér is, meg kék is. Picit nagy volt, de szerencsére nem sérült le miatta senki.

Sokat néztük együtt a Forma-1-et. Te még a Sennának szurkoltál, mi már a Schumachernek. „Suhamer” – mama így mondta. Volt egy kedvenc játékod, a Repül a, repül aaa... A második aaa... után, ha madarat mondtál, fel kellett tenni a kezünket, nagyon gyorsan, mert aki lemaradt, veszített. És az is veszített, aki rosszkor jelentkezett, mert a Repül a, repül aaa... után gólya és gomba is lehetett. Nagyon sokat nevettünk.

Sohasem veszekedtél, inkább lenyelted a haragodat. Azt hiszem, ezért lettél beteg, ettől a sok haragtól és bánattól, amit összegyűjtöttél a gyomrodban. Szentestére mindig eljöttetek, de akkor sem szóltál semmit, amikor láttad, hogy nekünk sose volt egy boldog karácsonyunk. Biztos bántott, hogy a lányod rossz helyre került, és az is, hogy őt sem és minket sem szeretett az apánk. Talán ezért próbáltál meg kétszer annyi szeretetet adni, annyit, amennyi csak lehetséges volt.

Amikor már nagyon beteg voltál, kétszer is belefértél a ruháidba. Nem tudtad, hogy mi a bajod, anyu meg a mama nem mondták meg neked. Sose értettem, hogy miért. Aztán már felkelni sem tudtál, egy idő után már beszélni sem. Emlékszem, amikor egyszer elmentem az ágyad mellett, és rám néztél. Könyörgőn, némán, hogy ne menjek tovább a belső szobába, menjek oda hozzád. Csak egy pillanatra. De én nem mentem. Menekültem. Futottam a betegséged elől, a halálod elől.

Ezt csak mi ketten tudjuk.

Most már odamennék, csak megfogni a kezedet. Most már tudom, hogy nem is akartál többet. Csak még egy pillanatot, ami megnyugtat, amit elvihetsz magaddal. Amit én is megőrizhetek. Szégyellem magam azóta is, és örökre. Gyáva voltam.

Anyukám mindig azt mondta, hogy nem érti, hogy az Isten miért viszi el olyan hamar a jó embereket. Én se tudom, csak sejtem, hogy az Isten is önző, a rosszak nem kellenek neki.

Vigyázz magadra, akárhol vagy is.

Fotó: Pixabay

Na már megint kezded. Most meg hova mész?! Gyere, aztán nyomd meg a kéket, ne szarakodj!

Kiakadok ezen a szenvedésen, komolyan. Itt őrizgetem a szöveget napok óta. Ha megint csak nekem írtad, tutira fél évet kell várni megint a következő ihletre. Legalább öntenél le kávéval, vagy valami.

Megírtad a befejező mondatokat, érzem, hogy összeállt a szöveg. Nem értek mindent teljesen pontosan, de szerintem jó lesz. Nem fognak rá jegyet adni, nyugi! Vagy mégis? Lehet, hogy van annál is rosszabb?

Oké, tudom, én csak közvetítő vagyok, a technikai háttér. Én azt csinálom, amit te mondasz (na jó, néha nem hihi), de most már úgy érzem, hogy van beleszólásom, szóval gyere vissza, és ne légy nyuszi!!

Egyébként elég elhanyagoltnak éreztem magam az elmúlt hónapokban, gyakorlatilag csak a könyvelést vezetted nálam, meg végre rászántad magad, és szépen albumokba rendezve rám bíztad a sok-sok összegyűlt képet. Titokban nézegetem ám őket... Rólad kevés kép van, csinálhatnál még.

Na, na, ez az, visszajöttél! Leülsz, agyalsz. Ne gondolkodj annyit, csak nyomd meg a gombot. Facebook is legyen, az a tuti. Akkor minden ismerősöd látni fogja.

Érzékelem, hogy tétovázol, lassú a kezed, aggódik a szemed.

Ajjj, nem bírom, ne hagyj itt, 5 perc múlva is megetetheted a kutyát, nem hal éhen a blöki! Taníthatnál időhúzást az egyetemen, sőt, szerintem doktorálj is belőle! Értem, hogy szeretnéd még a borítóképet is megváltoztatni, de azzal az egyetlen beszúrt képpel is elment egy óra, ha tudnám, már kaparnám a falat. Már nem lenne fal.

Pfff, ennyi, feladom. Nem bírom tovább, elhagylak, 01100111011011 ,te meg nyomhatod a resetet!

Hopp... ráklikkeltél.

Azóta várunk, remélünk. Te járkálsz, agyalsz. Hátha nem döntik rád a házat, amiért te elkezdted rájuk önteni az életedet. És még bele sem kezdtél igazán.

Frissítés és leállítás.

A halogatás nagymestere vagyok. Folyton várok valamire vagy valakire. Az alkalmas pillanatra, a másnap reggelre, az estére, lelkiállapotra, beleegyezésre, piros hóra, ingyom-bingyomra. Régen meg voltam róla győződve, hogy én tudok dönteni! De be kellett látnom, hogy ez nem igaz.

Egyrészt túl sokszor válaszolom azt, hogy nekem mindegy, így is jó lesz, meg úgy is, másrészt 100 esetből 99-szer nem döntök azonnal, hanem ilyen-olyan információ- és egyéb hiány miatt még megrágom a dolgot. egyszer, kétszer, ötvenszer. Ezt meg sehogy se nevezhetjük döntési képességnek. Hát ez van. Ez vagyok.

Így voltam az írással is. Az alap problémán kívül, ami az „én nem írok elég jól” volt, ott sorakozott még a „Mikor?” és „Hogyan kezdjem el?” „Kinek írjak?” „Érdekel valakit ez egyáltalán?” „Nem akarom, hogy belém kössenek” „Hogyan fogom kezelni a támadásokat?” és hasonló, a halogatást nagyban elősegítő dolgok. (Még jó, hogy vannak az embernek barátai...)

Aztán egy íráskurzus után (Bihari Viki, Content School), ahol ismét kiderült, hogy mégsem olyan rossz a helyzet, megint leültem a gép elé, és megint nem írtam semmit. Ez már nem is tudom, mikor volt.

Megnéztem, februárban.

Ha meg kellene magyaráznom, hogy mi tartott eddig, akkor a fentieken kívül egyetlen – de lényeges – akadályt tudnék mondani, ez pedig a „Miről?”

Mert ugye azon felül, hogy folyton történnek és történtek az emberrel mindenféle dolgok, mégiscsak kell egy központi téma, amiről el lehet majd nevezni a blogot, meg ugye amivel definiálhatom magamat, ami egyszerre megkülönböztet és elfogadtat, megismertet és érdeklődést kelt.

Mert oké, hogy mondjuk szombaton megsütöttem életem legjobb palacsintáját, de arról max lövök egy képet az Instára, aztán kész. 15 perc hírnév.

Ma viszont tényleg egyértelművé vált. Nem magamnak köszönhetem, hanem egy ismeretlennek, aki pszichológus, és írt egy cikket arról, hogy a függőség bántalmazás. Punktum. Akkor is, ha mindenki iszik. Akkor is, ha csak egy-két sört, akkor is, ha csak otthon csinálja, akkor is, ha mások szerint ez belefér.

Úgyhogy ez lesz a központi téma. Mert életem első 22 évét nagyban meghatározta az alkohol és a szűnni nem akaró, verbális bántalmazás. Mert nem múlt el teljesen, hiába költöztem el otthonról. Mert a többiek ott maradtak (mostanra már csak az anyukám), és ők is mind megérdemlik, hogy ne kelljen takargatni az igazságot.

És a legfontosabb: ma rájöttem, hogy kutyakötelességem írni, mert sokan vagyunk ebben a helyzetben, és azt szeretném, ha tudnátok, hogy én bele tudok lépni a cipőtökbe. Én nem fogom azt mondani, hogy ugyan már, hiszen jó ember, mindenkinek mennyit segít... Én nem fogom azt mondani, hogy ne keseregj, lányom, inkább főzz neki egy finom vacsorát, majd akkor nem fog kiabálni. Én nem fogom azt mondani, hogy ne panaszkodj, lehetne rosszabb is, látod mi van a Rózsiéknál, a Juciéknál meg a többieknél. Én nem fogom azt mondani, hogy te vagy a rossz, mert miért mondasz rá ilyet, hiszen tőle kaptad az életet, ezt a szép házat, a gyerekedet...

Persze nem csak erről fogok írni, lesz más is. Vicceseket nem tudok írni, azt ne kérjétek, bár nem kizárt, hogy egyszer csak megjön az is.

Szóval itt jön az én cipőm... Ez vagyok én, erről tudok, erről kell írnom.

Fotó: Cecil Vedemil /everypixel.com/