Nálunk a karácsonyi készülődés általában a disznóvágással kezdődik. Ilyenkor meghal a disznó, és kicsit vele halunk mi is. Ilyenkor már tudjuk, hogy ez a karácsony sem lesz más, mint amilyen az összes többi. Az összes többi karácsony, húsvét, ünnepnap, búcsú vagy bármilyen családi esemény.

Nemrég beszélgettem arról valakivel, hogy melyikünk hogyan tartja és várja a karácsonyt. Ő nem kerít neki különösebben nagy feneket, nincs semmi extra ünnepi menü, nagy készülődés, várakozás.
Volt néhány év, amikor én is arról panaszkodtam, hogy nincs karácsonyi hangulatom. Fám se volt, de nem is készültem előre semmivel. Nem díszítettem fel a lakást, nem keresgéltem sütirecepteket, és az ajándékokat is csak a legutolsó napokban vettem meg. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy magától nem pottyant az ölembe a hangulat. Nem tettem érte semmit, hogy így legyen.

Nem is akartam az ünnepre gondolni, amikor már megtehettem azt, hogy nem kellett otthon átvészelnem az egészet, csak egy részét. Gyorsan tudjuk le, aztán kész, én mentem.

Körülbelül 26 éves voltam, amikor először volt egy tényleg békés karácsonyunk. Menüvel, dekorációval, fával, családdal, közös ajándékbontogatással. Pedig a fater is ott volt, de akkor, először és utoljára, tudott viselkedni. Azóta sem értem, hogy ez hogy jött össze, de sajnos a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt.

Illetve van magyarázatom, az pedig a szokásos, hogy idegenek jelenlétében normális tud lenni. Ilyenkor leforrázva hallgatom/hallgatjuk azokat a mondatokat, hogy „Milyen jó fej!” „Milyen jó humora van!” stb. Ilyenkor felajánlom (felajánlanám), hogy este, amikor már hatott az alkohol, és nincs ott kívülálló, jöjjenek át, mert olyankor van az igazi műsor. Ami gyakorlatilag egy non-stop, 365 napos előadás, hétvégén és ünnepnapokon extrákkal.

A karácsony, húsvét meg a többi mindig különleges szerepet élvezett, és így különleges előkészítést igényelt. Ennek megfelelően a fater elkezdett keményebben piálni és balhézni már 23-án, hogy biztosak lehessünk benne, hogy az „ünnep” ezúttal sem lesz más, mint előtte éven. És hogy nehogy véletlenül legyen egy nyugodt percünk, amikor örülni tudunk bárminek.

Emlékszem, hogy minden éven készültünk egy kis műsorral. Tesómmal verseket tanultunk, énekeket, dalokat furulyán, szóval komplett kis karácsonyi előadás volt. Műsorfüzet, minden. De az előadásra egyszer sem került sor. Sohasem adtuk elő. Egyetlen egyszer sem.

Amikor kicsik voltunk, mindig jöttek a mamáék is. Délután pásztorjáték a templomban, addig „megjött a Jézuska”, aztán rohantunk haza, a papa meg próbált bennünket lassítani, de szegényem nem nagyon tudott.

Mindig megkaptuk azokat a játékokat, amiket szerettünk volna. Anyukám rejtélyes módon mindig tudta, hogy ki mit írt a reggelre már eltűnt levelében. Mindig gondosan eldugta az ajándékokat, amiket mi persze mindig felkutattunk. Most már szégyenlem magam miatta. Mindig rántott hal volt a vacsora, majonézzel, krumplival. Olyankor más íze volt a halnak.

Olyankorra már bőgtünk egyet a fater miatt. Ő nem jött vacsorázni, mert „megint csak valami íztelen szar jutott”, „ezt kinek sütötted, a kisfiadnak”, „egyétek meg, faszomnak kell”. Ha szerencsénk volt, lefeküdt. De általában nem volt.

Olyankor ő már bőven túl volt az ünnepi, emelt alkoholadagján, amit már előtte nap tesztelt, és addig itta, amíg volt. Általában több napra elegendő készlete volt. 27-én meg ugye már nyitnak a boltok. A kocsma meg sosem zár be.

Olyankor ő alsógatyában és trikóban ült a fa mellett. Ő így ünnepelt.

Mi napokkal előtte éreztük, hogy ő már keményen készülődik. De mégis, egy-egy alkalommal, amikor megcsillant valami nagyon halvány reménysugár, hogy ez most más lesz, belekapaszkodtunk. A jutalmunk: a szokásosnál is sátánibb kacaj.

Az elmúlt évek változása csak annyi, hogy a fent említett eseményen, ami akár mehetne szépen, nyugodtan is, piálás nélkül, már megkapjuk az arcunkba a durva előszelet. Hogy ne legyen kétség. A vége mindig ugyanaz, a tetőpont a kóstoló csomagolásakor jön el mindig, minden éven: „Anyád, az a vén kurva” „Menj vissza anyádhoz tikházára” „Te szerencsétlen, te hülye, te fogalmatlan, te nem csinálsz semmit, menj ki kapálni, az való neked, előbb le kéne tenni valamit az asztalra, aztán jártasd a pofádat”.

Egész nap számolni a pálinkákat. Délben bontatlan üveget kivinni. Az első literest ketten itták meg. De főleg a fater. Kísérőnek dobozos sör. A nyitófülek szétdobálva az udvaron, a cigicsikkek mellett. Majd anyád összeszedi, az a dolga. Arra való.

Szóval ha lehet normális karácsonyom, akkor meg fogom adni a módját, és hálás leszek érte. Idén nem tudom, hogy lesz, még nem beszéltük meg, de valahogy nálunk kéne tartani. Anyut is el kéne hozni estére, ne maradjon ott. Disznóölés után sem hagytuk ott. Az a durva, hogy ha arra gondolok, hogy fater meg egyedül lesz Szenteste, még sajnálom is. Szomorúnak látom. De a következő pillanatban felrémlenek a valódi mondatok „Jó lesz, ha már mind eltakarodtok innen!” Tiszta hülye vagyok.

A süti legyen illatos és édes. A fát ne 24-én kelljen valahonnan lopni, és aztán kínlódni vele, mert görbe meg csúnya meg formátlan. Ne kelljen a kezünket tördelni, hogy hányadik sör szisszen, és hogy mennyi fogyott a pálinkából. Ne kelljen szégyellni se örömöt, se bánatot. Szirupos, karácsonyi filmeket nézni. Dalokat énekelni, verseket mondani. Egymást megölelni. A ruhánkról a porcukrot lesöpörni.

Fotó: picjumbo.com