Nagyon hiányzol. 18 év után is. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy onnan lehet tudni, hogy elengedtünk, hogy már nem hiányzol. Nem tudom, el fog-e ez a pillanat valaha jönni, de lehet, hogy nem is akarom, hogy így legyen.

Én abból tudom, hogy mennyire szerettél és szerettünk, hogy még most is könnyes lesz a szemem, ha rád gondolok. És ilyen sokszor van. És azt is gondolom, hogy ha nem hiányoznál, ha nem gondolnánk rád annyit, attól te szomorú lennél. Azt hinnéd, hogy elfelejtettünk.

És azt nem lehet. Nem akarom, hogy szomorú legyél. Szerintem voltál eleget, amíg éltél. Még ha nem is mutattad. Nekünk, előttünk nem. Azt hiszem, mindig azt akartad, hogy vidámak legyünk. Biztos tudtad, hogy otthon ebből nekünk nem sok jutott, de nem mondtad, nem beszéltünk róla.

A rossz dolgokról nem beszéltünk, és amikor ott voltunk nálatok, meg is feledkeztünk mindenről. Imádtam a papánál meg a mamánál lenni. Imádtam a biciklid csomagtartóján ülni, fekete volt, az első sárvédő alján nagy, sötét gumidarab lebegett, mindig azt néztem, amikor toltál. Az öcsém a vázon ült, úgyhogy nekem mindig ki kellett hajolnom oldalra, hogy lássam az utat. A mama nem engedte, hogy felülj, félt, hogy elesünk, a boltba menet meredek volt a lejtő. A nadrágod alja kis fémcsipesszel volt összefogva, sose tudtam, hogy mi az, csak sokkal később jöttem rá. Általában narancssárga nadrág volt rajtad, és mindig hordtál kalapot vagy sapkát. Olyat, ami lapos volt, tányér alakú, és a közepén picike, egyenes „pom-pom” állt az égnek.

Folyton játszottunk. Naphosszat, nem mondtad soha, hogy nem érsz rá, vagy hogy nincs kedved. A rugós focival elvoltunk egész nap, pedig az egyik bábu hiányzott, a másiknak meg rossz volt a „lába”, de mi csak cserélgettük, nem számított. Gombfocinak hívtuk, pedig nem volt hozzá gomb, amikor elveszett a fémgolyó, bedobtuk az üveggolyót, volt fehér is, meg kék is. Picit nagy volt, de szerencsére nem sérült le miatta senki.

Sokat néztük együtt a Forma-1-et. Te még a Sennának szurkoltál, mi már a Schumachernek. „Suhamer” – mama így mondta. Volt egy kedvenc játékod, a Repül a, repül aaa... A második aaa... után, ha madarat mondtál, fel kellett tenni a kezünket, nagyon gyorsan, mert aki lemaradt, veszített. És az is veszített, aki rosszkor jelentkezett, mert a Repül a, repül aaa... után gólya és gomba is lehetett. Nagyon sokat nevettünk.

Sohasem veszekedtél, inkább lenyelted a haragodat. Azt hiszem, ezért lettél beteg, ettől a sok haragtól és bánattól, amit összegyűjtöttél a gyomrodban. Szentestére mindig eljöttetek, de akkor sem szóltál semmit, amikor láttad, hogy nekünk sose volt egy boldog karácsonyunk. Biztos bántott, hogy a lányod rossz helyre került, és az is, hogy őt sem és minket sem szeretett az apánk. Talán ezért próbáltál meg kétszer annyi szeretetet adni, annyit, amennyi csak lehetséges volt.

Amikor már nagyon beteg voltál, kétszer is belefértél a ruháidba. Nem tudtad, hogy mi a bajod, anyu meg a mama nem mondták meg neked. Sose értettem, hogy miért. Aztán már felkelni sem tudtál, egy idő után már beszélni sem. Emlékszem, amikor egyszer elmentem az ágyad mellett, és rám néztél. Könyörgőn, némán, hogy ne menjek tovább a belső szobába, menjek oda hozzád. Csak egy pillanatra. De én nem mentem. Menekültem. Futottam a betegséged elől, a halálod elől.

Ezt csak mi ketten tudjuk.

Most már odamennék, csak megfogni a kezedet. Most már tudom, hogy nem is akartál többet. Csak még egy pillanatot, ami megnyugtat, amit elvihetsz magaddal. Amit én is megőrizhetek. Szégyellem magam azóta is, és örökre. Gyáva voltam.

Anyukám mindig azt mondta, hogy nem érti, hogy az Isten miért viszi el olyan hamar a jó embereket. Én se tudom, csak sejtem, hogy az Isten is önző, a rosszak nem kellenek neki.

Vigyázz magadra, akárhol vagy is.

Fotó: Pixabay