Mondtam, hogy legyen nyitva az ablak, mindenkinek jobb lesz. Imádom az ikeás cuccokat, de ez valahogy most nem igazán sikerült. Illetve attól függ, hogy mi volt a cél a tervezésénél, mert ha a karácsonyi őrületre, legádázabb pánikrohamokra és hisztikre akarták feltenni a koronát, akkor végülis ötcsillagos a termék. Amúgy meg csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy váááááááááá!!!!!

Nemrég olvastam, hogy ünnepekkor egyre elterjedtebb az, hogy az emberek saját magukat is megajándékozzák. Ezzel szemben viszont szinte senki nem ad ajándékot a főnökének vagy a szívből gyűlölt kollégájának. Mert ugye mi olyannal is lehetne őket meglepni, ami nem tűnik nyalizásnak, vagy tökéletesen kimunkált passzív-agresszív kedveskedésnek? Persze maradhatunk az utóbbinál is, az sem kevésbé nagy élvezet, de higgyétek el, ezt mindenképp megéri megvenni, és a megfelelő embereknek ízléses aranycsomagolásba rejtve, mosolyogva átnyújtani ezt a csodát, ami egyszerűen egy, a cukiság álcájába tökéletesen elbújtatott nettó szemétség. Kicseszés, aljasság, muhaha. Tréfi elbújhat. Nagyon mélyre.

Vállaljátok be, semmit nem fognak sejteni. Sőt, a legjobb az egészben az, hogy nyugodt lélekkel mehettek ünnepek után is dolgozni, mert simán le lehet tagadni, hogy ti tudtátok volna, hogy ez mekkora egy szívás!

Különösen szép lesz a kárörömötök, ha gyerek is van otthon, aki addig fog ugrabugrálni meg visítozni, amíg neki nem áll anyu vagy apu (végül mindketten, mert senki nem menekülhet) először cukormázat gyártani, azt kis fólia- vagy sütőpapírból készült zacskókba adagolni, azokra megfelelő méretű lyukat vágni; amikor elszakad, kifogy vagy beszárad, új zacsit csinálni, és meredten, vagy ahogy telik az idő, egyre durvább idegroncs állapotban várni, hogy a gyerek meghúzza az utolsó, kis díszítő vonalakat is, és eldöntse, hogy melyik nyomorult gumimaci vagy emendemsz kerüljön a tetőre és hova és minden.

Persze kicsit kevésbé lesz nagy az öröm, ha esetleg van otthon habzsák, de nem számít mert a móka valójában csak ezután, a ház összeállításánál kezdődik. Ez az a pont, ahol egyszer csak mindenkinek, aki él és mozog, és van két karja, kötelező bemennie a konyhába, és tartani valamelyik falat, amíg a legbátrabb versenyző odanyomja a cukorhabarcsot a falak élére, amiken egyetlenegy fog, kanyar, vagy bármilyen összekapcsolásra alkalmas elem sincs, ami segítene abban, hogy az egészet ne csak a Szentlélek és a már félig megszáradt máz tartsa össze.

Amikor nagy nehezen megvagyunk a négy fallal, és esetleg nem bontottuk le a teljes cuki-muki díszítést, nekiugorhatunk a tető felcuppantásának. Semmi, de semmi más nem fog segíteni ez esetben sem, csak a cukormáz és a türelem, ha egyáltalán... Viszont valami abszolút rejtélyes oknál fogva a tető lapjait sokkal vastagabb lapokból sütötték, mint a falakat. Amikor megfogtam, nem is értettem, hogy miért ilyen dögnehezek. Nem vagyok építész, de baszki. Akármennyit nyomsz rá, nem áll meg. Nem – áll – meg!!!

Mentőötletként tragikus hirtelenséggel begyújtottam a sütőt, merugye ott majd gyorsan megszárad és majd jól megköt a cukormáz, és talán nem hull darabjaira ez a köcsög ház. Egy darabig nem történt semmi, aztán amikor pár perc múlva benéztem a sütőajtón, azt láttam, hogy az egész elkezdett összerogyni! Kábé olyan volt, mintha az egész megszívta volna magát, a tető behajlott, az oldalfalak befelé dőltek. Beesik az eső. Mindenhol.

Ekkor szóltam. Mondtam, hogy nyisson ablakot, akinek kedves az élete, és feltakarítani sem szeretné a maradékot! @&#&@ä@&@@@@&&&@&

Kék, tupperes sótartókkal támasztottam alá a tetőt reggelig. Néggyel.

A poszt megtörtént esetet dolgoz fel, a képen a saját házikónk látható. A színes, lefolyt izék gumimacik voltak előző életükben. Volt, amelyik a sütőlapon végezte. Ártu és a rohamosztagos szerepe még nem tisztázott.