Az 1. rész folytatása.

- Az, hogy annyira maximalista. Hogy mindenkinek, de tényleg mindenkinek az égvilágon meg akar száz százalékig felelni. Olyanoknak is, akik szarnak a fejére. Akik megbántják, kinevetik, nyíltan vagy a háta mögött. Akikről beszéltem korábban.

- Neked is?

- A mindenkiben mindenki benne van, a tökismeretlen huszonkettedik szomszéd is, aki nehogy beszóljon, hogy ki van írva, hogy vendégparkoló. ????? Nincs különbség a normális és köcsög kliensek, a postás vagy a szarospista között.

- Azt mondtad, hogy veled más volt a kapcsolata.

- Én is azt hittem, de ahogy másnap kiderült, mégsem. Vagy mégis, én már nem tudom baszki.

- Mi lett a beszélgetés vége?

- Az, hogy megkért, hogy ne haragudjak, nem akart rosszat, ő nem tudott volna engem soha megbántani. Én is bocsánatot kértem, bár végülis fogalmam sincs, hogy miért, hacsak nem azért, mert azt egyáltalán nem akartam, hogy sírjon, vagy hogy ennyire a szívére vegye. Nagyon fontos volt, hogy kimondta, hogy lejjebb kellene adnia ebből a maximalizmusából, ő ezt nagyonis jól tudja.
Azt gondoltam, hogy ha mást nem, már ennyit megért, mert tényleg, nem is tudod elképzelni, hogy milyen durva kényszere ez. Folyamatosan megfelelni, mindig, mindenkinek, mindenáron, önmagát teljesen elnyomva. Mindezt még kiegészíti egy elég súlyos tisztaság- és rendmánia. Én nem ismerem az érzést, csak hallottam róla...
Például amikor először az új házban voltam, és beléptem, visszatessékelt a lábtörlőre, mint egy ovist, mert a cipőm orra lelógott róla 5 centit!! Kaptam házipapucsot a benti közlekedéshez, de az emeletre menet azt is le kellett vennem. De végülis nem foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy ő ilyen. Örültem, hogy elkészült a ház, az üzlet, és hogy boldog.

- Szóval végül megbeszéltétek a dolgot?

- Én abszolút úgy éreztem, hogy igen. Addig nem is mondtam el otthon, hogy mi volt. Csak a telefon után. Örültem, hogy meg tudtuk beszélni. Hogy nem hagytam, hogy ez a kibeszéletlen eset nyomot hagyjon a kapcsolatunkon. Tudod, Sam, én ezek után csak álarcban tudtam volna oda menni.

- Akkor miben segíthetek tulajdonképpen?

- Hát ez az! Másnap kaptam tőle egy üzenetet, felolvasom, figyelj, ettől lehidalsz!

- Elég, ha elmondod a lényeget.

- Hát jó. Azzal kezdte, hogy mennyire hálás a sorsnak, hogy találkoztunk, és megismerhettük egymást. Hogy mindent köszön, és szeretettel gondol rám. Megbocsátottunk egymásnak. Viszont. Mivel ebben a félreértésben mindkettőnk érzékeny lelke megsérült (!), szerinte a vendég és szolgáltató közötti viszony ezek után nem tudna optimálisan működni. Pont. Azt is leírta, hogy ő úgy érzi, hogy ezután nem tudna nekem megfelelni! Meg hogy idővel biztos túl leszünk rajta mindketten. De egyébként SZERETETTEL ÖLEL, és puszil és kisangyal meg szívecskék. Mivan??? Még csak arra sem volt képes, hogy leírja kerek perec, hogy ne menjek többet! Hogy törli az időpontjaimat, slussz-passz.

- Szerinted ezt akarta üzenni?

- Miért, szerinted mit?! Hogy nyugodtan menjek oda továbbra is, sőt, foglaljam el mindhárom parkolóhelyet, sározzam össze a lábtörlőt, ragasszak rágót a szék alá, és vágjak ötpercenként valami oltári parasztságot a képébe?! Mert amúgy úgy nézem, hogy ilyenek kellenek neki...

- Válaszoltál neki?

- Persze, és nem is akármit. Illetve azon lepődtem meg a legjobban, hogy milyen rohadt gyorsan bedaráltam a választ. Mert ugye általában minden szót ötvenszer megrágok, de most nem kellett.

- Mit írtál neki? Nem kell felolvasnod, csak mondd el a lényeget.

- Pedig szívesen felolvasnám, mert szerintem hibátlan lett. Lényegretörő, tárgyilagos, őszinte, közben teret hagyva a válasznak, a bennem maradt kérdéseknek.

- Csak a lényeget mondd el kérlek.

- Oké, már úgyis unom én is. Na. Először is kikértem magamnak, hogy engem hibáztat.

- Miért hibáztatna téged?

- Hát mert azt írta, hogy nekem nem lehet megfelelni!! Mi vagyok én, ki vagyok én?! A Nílus királynője?! Talán összesen kétszer említettem meg, hogy valami nem tetszett a munkájában, de ezek apró dolgok voltak, és normálisan szóltam miattuk. Szinte szégyelltem magam, hogy úgymond reklamálok. De mindig kifejeztem – és talán amúgy is egyértelmű volt-, hogy miattam nem kell semmi extra készülődés, stressz vagy bármi. Mindig elmondtam, hogy elégedett vagyok.

- Folytasd...

- Megírtam neki, hogy mekkora csalódás lett most ő számomra. Hogy azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot, mint két felnőtt ember. De úgy tűnik, hogy az őszinteség és az a szándékom, hogy továbbra is megmaradjon a jó kapcsolatunk, célt tévesztett. Megírtam neki, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de ha ezeket két ember megbeszéli, és fel tudja oldani, az csak építi őket és a viszonyukat, nem rombolja. Megkértem, hogy ne hálálkodjon, ne köszöngessen, mert ez ebben a formában hazugság. És hogy nem értem, hogy engem miért rúgott ki ilyen , inkorrekt módon, miközben olyanok, akiknek tényleg nem tud megfelelni, mert folyamatosan megalázzák, vígan látogatják továbbra is.

- Válaszolt?

- Természetesen nem.

- Miért mondod, hogy természetesen?

- Tudod, volt még egy nagyon fontos dolog, amit leírtam neki.

- Mit?

- Hogy nem veszek részt abban a játszmában, hogy engem olyan helyzetbe hoz, amiben ő lehet az áldozat. Tőlem maradhat ebben a szerepben, de nem az én rovásomra! Ez sértő is lehetne, de mindenképp felháborító! Én nem kívántam elnyomó lenni, de ugye ha ez nincs, áldozat sem lehet senki. És azt is tudom, hogy a játszmának akkor van vége, amikor az egyik fél kilép belőle.

- És szerinted ez neki leesett?

- Nem tudom, illetve biztos vagyok benne, hogy igen, megcáfolt volna, ha hülyeségeket írok. Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen semmi igazságtalan vagy bántó válaszomban, még így sem. Legsötétebb pillanataimban persze arról fantáziálok, hogy odamegyek, és festékpisztollyal ráfújom a garázskapura vagy ablakra, hogy p...a. De akkor megint ő lenne az áldozat, sírdogálhatna a többi vendégnek, és ezt a szívességet nem teszem meg neki! Majd kiharcolja mástól.

- Akkor?

- Semmi. Tudod, azt hiszem – és ez sem maradt ki az utolsó üzenetemből-, hogy akkor is jogomban állt volna mindezt jelezni, ha csak egy sima vendég vagyok. Neki viszont nem állt jogában így kitenni engem.

- Akkor? Van ügy vagy nincs ügy?

- Ne mosolyogj, nem vagy vicces. Persze, hogy nincs ügy! Csak benéztem hozzád, hogy ne unatkozz. Inkább adj egy duplacsokisóriásmuffint, vanílifagyival. És köszi.