Az ajtón ez áll: Sam Borowski, magánnyomozó.

- Mióta jártál hozzá? – kérdezte Sam. Ismerjük egymást régebbről, tegeződünk.

- Már másfél éve, de lehet, hogy több. Két- háromhetente.

- Hogyan zajlottak ezek a találkozások?

- Hetekkel, sőt, hónapokkal korábban megbeszéltünk időpontokat, mert nagyon zsúfolt volt a naptára. Sokáig a bérelt üzletébe kellett mennem, az utolsó két alkalommal már a saját házukban kialakított, új üzletbe. Maximum másfél óra elég volt egy-egy alkalomra, mindig bőven végeztünk. Mindig megkínált kávéval, meg hátramentem vele cigizni is, pedig tudod, hogy utálom a szagát.

- Milyen volt a kapcsolatotok?

- Nos, elég hamar megtaláltuk a közös hangot. Ő alapvetően közvetlen és barátságos mindenkivel, bármiről lehet vele beszélgetni. Tulajdonképpen már az első pár alkalom után komolyabb, személyesebb témák is szóba kerültek, és nem csak felületesen beszéltünk róluk.

- Például?

- Például család, gyerekkor, bántalmazás, testvérek. Szeretet, gyűlölet, konfliktusok, párkapcsolat, gyerekvállalás, napi problémák, terápia, betegségek, műtétek stb.

- Csak veled beszélgetett ezekről a dolgokról?

- Ó, nem, egyáltalán nem. Gyakorlatilag szinte mindenkivel. Viszont sokszor elmesélte, hogy más vendégei mennyire bunkón reagáltak. Sokszor elmondta, hogy mennyire megbántották, sőt, megalázták. Néha pityergett is.

- Te miről meséltél neki?

- Tulajdonképpen szinte bármiről. Szerettük kielemezni egymás sztorijait, és jó volt hallani a véleményét, a benyomásait, hogy szerinte mi miért történt, ki mit miért tett vagy nem tett. És egyáltalán, jó volt kiönteni a szívünket olyannak, aki megértett.

- Szerinted ő továbbadta, amiket Tőled hallott?

- Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor ő megkért, hogy valamit ne mondjak el senkinek, akkor én nem mondtam el. Ilyen vagyok. Tudod, van az a játék, amikor nem lehet megszólalni, amíg... na mindegy, ez most nem érdekes. Amikor más vendégeiről mesélt, olyanokról, akik bántották, mindig végighallgattam, és próbáltam lelket önteni belé. Egyrészt, hogy ne magát okolja, másrészt meg, ha annyira gáz volt a vendég, akkor simán megmondtam neki, hogy szabaduljon meg tőle. Volt például az a nő, aki...

- Ezekbe ne menjünk bele, nem tartoznak ide.

- De igen, ide tartoznak!! – fakadtam ki – Naná, hogy ide tartoznak, amikor ezek a nők, akik minden alkalommal megsértették valamivel, kihasználták és megbántották, még mindig járhatnak hozzá, engem meg kirúgott!!! Ráadásul azzal a szöveggel, amit félig én találtam ki, amikor nem bírt megszabadulni az egyik legnagyobb köcsög vendégétől, aki hét éve járt hozzá!! Hét éve, érted?! Azóta hallgatta a folyamatos sértéseket, például olyat, hogy házat csak az tud venni, aki nem becsületes munkával keres pénzt! Meg hogy ugye lesz engedélye az új üzletre is, ne legyen gond, ha kimennek a kollégái a nav-tól...

- Értem.

- Jó neked, mert én nem értem. Nem értem, hogy miért járhat oda az, akit megkínált az ebédjéből, és erre azt válaszolta neki, hogy inkább valami rendeset enne. Az is, aki azt javasolta neki, hogy kezeltesse magát, mert ráfér. Az is, aki rosszindulatú, hazug pletykákat terjesztett róla, aztán odavitt egy doboz epret a bűntudata enyhítésére. Az is, aki azt mondta neki - miután kiderült, hogy gondok vannak az egészségével, és nem biztos, hogy lehet gyereke -, hogy „te sem kaphatsz meg mindent”. Az is, aki önként felajánlotta, hogy elviszi egy fontos kezelésre, és előtte pár nappal lemondta, mert beteg lett a kutyája. Ezek egytől-egyig mind odajárnak még, érted?!

- Mi történt pontosan?

- Az utolsó alkalommal nagyon rosszul éreztem magam, miután eljöttem tőle.

- Mármint fizikailag?

- Nem, nem reszelte el az ujjamat, semmi ilyesmi. Lelkileg volt rossz. Szinte megalázó.

- Miért?

- Úgy éreztem, hogy kapkod, hogy meg akar tőlem mielőbb szabadulni. Mondta is, hogy ne haragudjak, nem akar siettetni, de mindjárt jön a következő vendég, és nehogy ne tudjon leparkolni.

- Nem volt már szabad hely?

- Dehogynem, három hely van a ház előtt, és még volt egy szabad! Ezt sem értettem, meg azt sem, hogy ha van még 15-20 perc a következő emberig, akkor hova ez a sürgetés? Soha ilyen még nem volt, gyakran előfordult, hogy még az ajtóban beszélgettünk, amikor kopogott az utánam jövő. Most meg... Mintha útban lettem volna neki is, meg annak az ismeretlennek is, akihez semmi közöm nem volt, de valami ismeretlen okból kurvára zavartam.

- Mit tettél ezután?

- Nem hagyott nyugodni a dolog, mert egyrészt, ahogy mondtam, ilyen még soha nem történt, másrészt meg úgy gondoltam, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy szólhatok, sőt, szólnom kell neki. A másik opció az volt, hogy keresek valaki mást, aztán lemondom az időpontjaimat, de ez semmire nem lett volna megoldás. És tényleg, én szerettem volna tudni, hogy mi volt a gond. Hogy történt-e vele valami, rossz napja volt-e, én mondtam-e valamit, amivel megbántottam stb.

- És mi derült ki?

- Amire gyanakodtam. Mivel már elég késő volt, üzenetet írtam neki. Nem sarkítottam, nem vádoltam, csak a tényeket és az érzéseimet soroltam, és kérdéseket tettem fel. Másnap este felhívott, elmondta, hogy ő milyen rosszul érezte magát egész nap amiatt, amiket írtam. Hogy ő percről percre végiggondolta az egészet, de nem emlékszik arra, hogy ennyire sürgetett volna, arra sem, hogy szinte kidobott. Hogy nem akart rosszat, soha nem tudna engem megbántani. Arra parázott rá totál, hogy az utánam jövő vendég keresztben szokott beállni, két helyet elfoglalva, és aggódott, hogy nem tud leparkolni.

- Azt mondtad, három hely van.

- Igen, de az ő kocsija is ott állt.

- Értem, folytasd.

- Szóval úgy nézett ki, hogy neki fel se tűnt, hogy ennyire stresszben volt, és így engem is belevitt, de ahogy gondoltam - és ezt végül ő maga mondta ki, és erősítette meg -, a fő probléma az volt, ami az egész életének egy fő jellemzője, ami miatt nem tudja elengedni magát, nem tud elengedni rossz vendégeket, meg ilyenek.

- Mégpedig?

folyt.köv.

Fotó? PublicDomainPictures