Van ez a videó az iskolai szekálásról. Hogy hogyan lehet leszerelni a kis köcsögöket, akik arra tették fel az életüket, hogy nap mint nap lealázzák a szerencsétleneket a suliban. Legalábbis azokat, akiket ők annak vélnek. Akik nem menők. Akik gázak, cikik, nem odaillők, akikbe ezen egyszerű, és így könnyen feldolgozható és elfogadható oknál fogva bármikor bele lehet rúgni. Csak úgy. És nem jár érte büntetés, sőt, elismerés és menőség jár érte.

Akinek esetleg kétségei vannak afelől, hogy mennyire igazságos a másikat baromságok miatt szekálni, annak két választása van:
1. Felemeli a hangját az igazságtalanság ellen, és a gáz társa mellé áll. Ez rohadt veszélyes, mert esetleg ezáltal önként beáll a gyengébbik oldalra, és ezután őt is meg fogják találni mindenféle szemétséggel.
2. Inkább menő akar lenni, és besorol köpködni. Ez az egyszerűbb, fájdalommentesebb. Más kérdés, hogy este attól még tükörbe kell néznie.

(Megjegyzés: az első verzió csak a gyerekfilmekben van, elég ritkán történik meg a valóságban is.)

Alsóban menő voltam. Én voltam az osztály vezetője, a legjobb tanuló. Mindenki figyelt a véleményemre, az osztálytársaim követtek, azt mondták, hogy szép vagyok és okos, én pedig lubickoltam a népszerűségben. Emlékszem, amikor az egyik kislány megkérdezte tőlem, hogy átadnám-e neki a „főnökséget”. Mivel nem mertem neki (sem) nemet mondani, rábólintottam, még le is kellett írnom egy kis papírra, hogy mostantól xy az osztály vezetője, aláírás, dátum.
Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy mérges legyen, azt akartam, hogy továbbra is népszerű legyek, és jó fej. Aztán amikor elviharzott a papírkájával, rájöttem, hogy ennyire olcsón nem szabadott volna adnom, úgyhogy közöltem vele, hogy ez csak a mai napra szól. Erre kiakadt, hogy ő úgy mondta, hogy örökre. Nem értettem, hogy miből gondolta, hogy csak így megkaphat valamit, amiért gyakorlatilag semmit sem tett, csak megkérdezte, hogy lehet-e.

Aztán felsőben minden megváltozott. Mintha álmomban átvittek volna a túlsó partra. Amikor felébredtem, már nem voltam menő. Ciki voltam. Vérciki. És én nem értettem, hogy mi történt. Én ugyanúgy tanultam tovább, de ez akkor már nem volt követendő példa, gáz volt. Aki menő volt, nem hajtott az ötösre, se a négyesre. Épp csak véletlenül kapott négyest, vagy ment át, mert ugye ő nem is tanult semmit. Aki menő volt, szekálta a másikat, mindegy, hogy miért. És a legtöbben követték, ha nem akartak ők is áldozatokká válni.
Négy évig próbáltam visszakerülni a hangadók közé. De legtöbbször inkább csak hallgattam, és behódoltam. Azt hittem, ha elismerem a fölényüket, majd visszafogadnak maguk közé. Jól nézel ki, jó a táskád, persze, igyál nyugodtan a dobozosomból, tudom, hogy szar a hajam, a tiéd sokkal jobb stb.

Csak éppen nem tudtam, hogy mit rontottam el, és nem is kérdeztem rá soha. Persze én is részt vettem hülyeségekben, bántottam meg másokat, ami miatt nagyon szégyellem magam, de főleg azért, mert azóta sem kértem tőlük bocsánatot.
Azt hittem, hogy ha részt veszek a taplóságokban, akkor majd tisztelni fognak, és mehetek vissza a régi helyemre. De a szívatások célpontja általában én voltam. Behúztam a nyakamat, amikor bántottak, hátha a bűntudatom (a nem ismert és ismert hibáim és tetteim miatt) majd meghatja őket. De nem. Elvették a királyságomat, és nem adták vissza.

Nem is vágytam már rá, hiányzott ugyan, de megelégedtem volna azzal is, ha egyszerűen csak békén hagynak. Hogy ne az legyen a legfőbb szórakozásuk, hogy engem beégessenek. „Beégett, beégett!” Most is lefagyok, ha ezt a szót hallom, bár ma már nem divat, már más a szleng.

Egyszer egy iskolai buli előtt leültek együtt a lányok, hogy ki mit vegyen fel. Kitalálták, hogy menjen mindenki szoknyában. Később az egyik lány félrehívott, és elmondta, hogy ez csak szívatás, senki nem fog szoknyában jönni, de ő nem akarja, hogy egyedül legyek a nyomorommal, úgyhogy ő szoknyát vesz. Hálás voltam neki, hogy szólt, de utáltam a szánalmát. Az is egyfajta fölény.
A szoknya azért kellett, mert akkor tudtak rajtam röhögni, hogy görbék a lábaim.  Nem tudom, ki hogy döntött volna a helyemben.

Egyébként azóta mindenki csak néz rám nagy szemekkel a görbe lábak hallatán. Én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy egyenesek.

Viszont azt tudom, hogy ezeket a bántásokat vittem magammal tovább a középiskolába és a munkahelyeimre is. Még mindig sokszor húzom be a nyakam, és próbálok láthatatlanná válni, mert azt hiszem, hogy mindenki engem néz, és már csak egy pillanat, és be fognak szólni.

Néha megkapom, hogy engem miért nem lehet húzni, csak szívatnak, csak vicc, ne vegyem már komolyan, nem kell megsértődni. Picit fejlődtem, egy hangyányit, de elég keményen küzdök, hogy tudjak replikázni, vagy egyáltalán nevetni a nemkomoly csípkelődéseken. Nekem ez kész horror.

Nyolcadikban a lányok vezetője, aki élen járt a szívatásomban négy éven keresztül, felajánlotta, hogy ha akarom, a maradék kis időben nem fognak már utálni, sőt, barátkoznak is velem. Nagylelkűségét anyukámnak köszönhettem, mert hogy ő annak ellenére, hogy tudott a szemétkedésekről, elvállalta, hogy megvarrja ennek a lánynak a ballagási ruháját. Szóval közölte velem a „vezető”, hogy mivel anyukám ilyen rendes, megkönyörül rajtam. Micsoda kegy... Igazából azt kellett volna mondanom neki, hogy tartsa meg a könyörületét, leszarom.

A gimiben volt egy pszicho-teszt osztályszinten, aminek a végén többek között az is kiderült, hogy van-e az osztályban olyan ember, akit a többség kedvel, és szívesen tölti vele az idejét. Két nevet soroltak fel, az egyik az enyém volt. Megdöbbentem. Azt hittem, hogy nem kedvelnek, hogy lesajnálnak, hogy kevésnek tartanak. Sokszor eszembe jut ez azóta is.

Szóval nem tudom, hogy tudtam volna-e hasznosítani ezt a videót, ha akkor látom valahol. Lehet, hogy segített volna, ha ki mertem volna mondani a szükséges mondatokat. De az is lehet, hogy nem számított volna semmit. Minden más úgy történt, ahogy fentebb leírtam.